a sárkányok útján
a.k.a.: hídkeresés a sivatagban(2)
nem kellek: nem kellesz (?),
szanaszét szakadt szálak
megtépázott fonáltestjei fűznek
össze minket kettőnket:
útkeresőket;
egyetlen száraz bottal tapogatom,
hogy a por lepedője alatt, mögött
hol csorogna szomjamra
vízhalom-forgalom,
csukott szemeimre már rászáradtak
a reménykedés keserűen hűvös
könnyei: miattam vagy miattad ködös
ez a sivatag, a homok
légből kapott keringőt táncoló
szemcséi megmintázzák a szél
érdes vásznára, hol vannak a romok,
ahová az álom ásta kincsemet,
és most már pásztorbotom vezet;
ahogy a nap-göm lejjebb gurul a földön,
elcsendesül a vihar zaja ezeken
a rongyosodó fülgöröngyökön,
szél-szemcsék masszájából kapu
oszlopai lesznek,
és a padló kövei csak azért nyüszítenek,
hogy hátukra lépjek,
szürkésen várnak,
tűrik, ahogy sminkelik őket frissen
fejlődő árnyak:
faragott faként karokkal és lábbal
bábok (bábuk) hadteste áll meztelen,
mindenféle fölösleg és mázzal
megkenetlen: évszázados történelem
tette őket oda (ide);
elsétálnék mindhez, s lábaikhoz tenném
saját remegő lábamat, karommal
érinteném karjaik, szemből szemlélném
gerinces törzsüket haladva köztük,
vak ujjaimmal keresném, amit belevésett
a múlt: regényt, dokumentációt,
karmos ujjvégeit márthatná idegeimbe
már,
de tudom: a végére várni kár,
minden bábu saját maszkom morzsája,
s minden görcsét a szépség csodálja,
a homok sárgás víztükrén felcsillannak
a sivatag suttogás-hangjai emelte
vaskos aranyhíd lábak:
finomra tekert sugaraira lépek: átkelek,
bármi is lesz...
Szerző: Szekeres Imre
vörös-fekete Fa
"üveg,
bambusz,
kő"
repedésein
beszivárog a fény,
törékeny fonalát
tartja a test
marmalád,
magasabban: mélyen,
mégis
hátul a térben:
ez vagyok 3D-sen,
kristályain szikra
táncát viseli
egy apró gondolatka...
s ami hosszan,
most feszült résen,
minden áll vagy dől
a dőlésen,
szinte színtelen
szögeket kalibrál
hajlékony hidakon
a víz: telhetetlen,
pontról pontra
ahogy az eső
az ablakot fogja
és tapadja,
ipari mágnes minden
csorgó híd csontja,
s benne a víz
csak csobogó alakja...
láncokkal szűken,
koppannak a szegletek,
én csak: én csak
középpont felé mehetek,
vonalakat fest rám
a Hold
és mélyen már a
szálak végén a rojt
megérett,
összetart: megszokni,
ami enyém lett,
és haladni, mert
minden más csak felvert
por...
Szerző: Szekeres Imre
iTsun(0)
Álmodtam egy világot, és abban elveim ellen tettem,
küzdöttem, de harcban megkegyelmeztem,
aztán elrepedt szilánkok láttán újra neki-neki mentem,
ha akkor el is, már máshogy látom, az életben
is lehet, amit kopott edzőcipők verejtéke vésett
bele ezekbe folyton formálódó csontszövetekbe,
képlékeny anyag, elpáholt és mégis megmarad,
étlen és szomjan a legnagyobbra dagad,
a Szahara elzárt zugaiban érzi csak: otthon van,
súrlódó statikussága stabil mozgásban,
a dinamikában, képletek nélkül is: mérnöki,
erők eleven eredője az én középvonalam megmentője,
a föld lábain csillagképeken áramlani gáttalan tud, ha kell,
rezegni vagy egyszerre lenni, ütni-ütni kell,
hiába deriválni vagy integrálni,
a formulákban csak lehetőséget találsz,
összerakni: legjobb, ha az ösztön sarkára állsz;
sok a színdarab és rengeteg a harcod,
de ami megmarad vagy elvész, elszárad vagy fejlődik:
a te arcod;
Szerző: Szekeres Imre
Hídkeresés a sivatagban
egy üres fotel fogad be karfáiba, megölel,
pedig nem látott sokat belőlem,
nem kapta meg kellő figyelmem,
elhanyagoltan kopott meg ebben a sarokban,
most mégis kihasználom, hogy kierőszakolt birtokomban,
azaz megvettem drágán ezt a drágát, van,
előtte egy asztal volt mindig, karcsú lábain üveglappal
lefedve, hogy beledöfjön a nap szemeibe, ha rásütne,
közre és körbe fogva van másik fotellel, megfelelő szögbe
leszögezve, hogy rájuk lássak,
ha megkísértenek árnyaikkal beszélgető bajtársak,
elmondtam már sokszor, most mégis megismétlem,
amit mostanában ecsettel és festékkel bőröm alá vésettem,
ez a tetoválás valahogy megbélyegez, mégsem
lettem az a kimondott yakuza, ismeretlen szelíden
kezelem a helyzeteket, pedig kések finomsága
lapul meg lapjaim között, ujjaim reszelt begyein,
ízületeimet durva és finom ráspolyok tömege cirógatta,
ha már meglátogattál, kezeidbe kaptál és fellapoztál,
az arcom elé ültél, valahogy mégis megálltál,
a vendég fotelembe nagy nehezen, de belemásztál,
megosztom veled, mit tett velem a tegnap száradó szele,
úgy kezdődött, hogy már olyan öt vagy hat fele
egy iskolában jártam, ahol temérdek törpe hitegetett,
valójában milyen aprónak is lettem összerakva,
ahogy emlékek és nosztalgia labdapattogása lépkedett,
rohangált vagy sikoltott egy csámpás góltól,
észrevettem, milyen messze kerültem egy régi mólótól,
ami egykor tombolt, és panda karmokként rombolt,
ha a bambusz nem rügyezett időben,
mára egy vén verébként csipog valami összecsavart
kalitka rácsain feszülő lepedőben,
na, most, ahogy bejártam, miután nekiálltam,
öttől vagy nyolcig x lábakon, vagy felfordult y-ban
támasztottam magam alatt a zöld padlózatot, linóleumot,
ha így nevezik egyáltalán, a tavalyi év derekán,
és azóta is támasztgatom így a dolgokat,
kék busz vagy sárga villamos talp alá valókat,
ami akkor megfogott, rám ragadt festékfolt,
az mára kinyújtóztatta örök tagjait, elmázolt,
egy apró sormintát faragott a processzoromra,
és amit hajszolok, ami tényleg jó volna,
ha kijelenthetném, integrált nem csak a lapka
lett, de a táp y-izmos szövet kábelein is ez dobogna,
ha nappal erről rajzolnának a fellegek, ha az éjjel szuszogna
ilyen formákat, tükröződő foltokat,
azóta mindig kéregetőn fordítom tenyerem az örömök felé,
ha adnátok még, akkor adok én is,
hűtő mágnes természetem követné, mennék a dolgok elé,
ami rossz, az lehet kellemes meglepetés is,
és mennék akkor is, ha hidamat ebben a sivatagban
kell megtalálnom, a vastag homokból kihámoznom,
leporolnom a port, mert ott van az, csak hát a homokszemek az elfogyáshoz közelítenek,
a határok határértéke izzasztó forróság és szomjként lebeg,
egy el nem hitt szellem, amit az asztrálon lehet hasítanom és szelnem,
pihe-puha fehér kenyér, a vastagra méretezett szeletek megtöltik a gyomrot,
rajta a vaj és a sonka mind kellemes, és szellemes, de elesnem
nem szabad a folyamatos fogyasztástól,
öt öreg mester keze munkája, hogy a híd lába
stabilabb legyen, mint bármi, már az ember faragványa,
hogy karcsú formákat tegyen bele, ahogy felfedezi újra,
mert lássuk be, mind vágyunk valami újra,
a más visszafogottsága Szinesebb, mint a megszokott,
ezért szürke helyett a híd vörös-fekete festéket kapott,
mit is mondhatnék én itt, az oázis árnyékos peremén,
innen könnyű délibábokkal versenyre kelni, megvívni és nyerni,
mégis, olyanná lenni, mint a víz, alkalmazkodni és elnyelni,
sohasem volt egyszerű, pedig egyszer-másszor meg kell tenni
[...]
Szerző: Szekeres Imre
